2013. április 12., péntek

A farkas nyomában – 26. fejezet

Sziasztok!

Először is szeretném megköszönni az 50 rendszeres olvasót, elértük ezt a kerek számot, és rettenetesen örülök neki, madarat lehetne fogatni velem.
Meghoztam a frisst, remélem tetszeni fog nektek. Ami azt illeti, már tényleg a végén vagyunk, 2 fejezet van hátra, aztán jön az Önzetlen szerelem. Egyre többet gondolkozom rajta, kezd összeállni minden részlet, szóval rögtön belefogok kezdeni, ahogy feltettem az utolsó fejezetet.
A napokban még jelentkezni fogok - nem fejezettel -, amolyan helyzetjelentést írok, remélem annak is örülni fogtok.
A napokban pedig a blog külseje is megfog változni, ha minden igaz. Nem is húzom tovább a szót, Jó olvasást kívánok, és remélem, minél többen írtok és megosztjátok velem a véleményeteket! :)




Bátorság próba

Hosszú órákon át feküdtem az ágyon, a teljesen sötét szobában. Nem volt erőm semmihez, kerültem mindenkit, akit csak tudtam. Miután kibőgtem magam Emmett vállán, beviharoztam a vendégszobájukba, és magamra zártam az ajtót, besötétítettem a helyiségben. Nem bírtam a szemükbe nézni, különösen Emmettébe nem. Ilyenkor gyűlöltem az életem, mindennél jobban. Jól bántak velem, én mégis bántottam őket. Ha kicsivel később térek magamhoz, megsebesítettem volna, rosszabb esetben meg is öltem volna, és ezzel az egész családot megbántottam volna. Nem számítva a bűntudatot, amit éreztem volna. Az évek során egyre csak gyűlt és gyűlt, néha úgy gondoltam, nem bírom már tovább, a fájdalom elviselhetetlen volt, úgy éreztem, a szívem bármelyik pillanatban darabokra törhet. Ha megteszem, minden bizonnyal ez lett volna az a pillanat. 

Megváltoztam az idők folyamán, változások sorozata volt az elmúlt jó néhány év. Évek kellettek, hogy kiirtsanak belőlem minden érzelmet, hogy bűntudat nélkül gyilkoljak, és a fordulópontkor egy varázscsapásra minden megváltozott. Mintha egy kést döftek volna a szívembe. Tettem, amit kértek, ami a dolgom volt, de minden egyes alkalommal úgy éreztem, hogy elvesztek egy darabot önmagamból. Hogy üresebbé válok. Aztán megismertem Mattett, és az életem kezdett jobbra fordulni. Tartotta bennem a lelket, mindennap ő érte éltem. Úgy éreztem, kötelességem megvédeni őt, ezért össze kellett szednem magam. Eltemettem a gyászt és a bűntudatot, de minden pillanatban éreztem. Egyre erősödött, végül nem tudtam tovább elfojtani. Amióta betettem ide a lábam, az egész életem felfordult.

Nagy levegőt vettem, és kikeltem az ágyból. Nem kopogtam, ahogy beléptem Matt szobájába. Halvány fény szűrődött be, de nem zavarta meg álmát. Közelebb lépkedtem, és gondosan betakargattam. Békésen aludt, kezdett ismét önmaga lenni, és ennek elmondhatatlanul örültem. Bármit megtettem volna, hogy megvédjem őt. Ujjaimat végigszántottam a haján, és halványan elmosolyodtam. Ő volt a támaszom, egymást tettük jobb emberé, de meg kellett tennem. Szerette volna, ha magam mögött hagyom az egész farkasos dolgot, az életem, s majdhogynem könyörgött, hagyjam el a várost és ne keveredjek bajba, erre tessék. Önként vállaltam, hogy segítek nekik a vámpírokkal szemben, ezzel kockáztatva, hogy végül rám találnak. 

Az ő kedvéért kopogtattam be a fehér ajtón, és léptem be, miután megkaptam az engedélyt. Ha kiszedik a chipet a fejemből, és túlélem a csatát, már nem kell bujkálnom. Ha viszont sikerül bemérniük – amit igen valószínűnek tartottam –, nemcsak Mattet, de az egész családot bajba sodornám. És talán már nem leszek itt, hogy megvédjem őket. Nem tehettem kockára az életüket, kiváltképp Mattét. Ő nem tud vigyázni magára, elvégre csak egy ember, és nem is várhatom el a Cullen családtól, hogy a védelmük alá vegyék. Így is épp elég gondjuk van. 

- Nem zavarok? – kérdeztem, miután becsuktam magam mögött az ajtót, és tétován megálltam előtte.

- Sosem zavarsz – felelte, és elmosolyodott. Nem értettem, hogy lehet velem ilyen kedves a történtek után. Rátámadtam a fiára, utálnia kéne. Ez lenne a természetes. – Segíthetek valamiben? – Becsukta a könyvet maga előtt, és összekulcsolta kezeit. Leültem a szemközti székbe, és idegesen ropogtattam az ujjaimat.

- A többiek hol vannak? – kérdeztem inkább, és még közelebb húztam a székemet.

- Elmentek vadászni – mondta, mire megértően bólogattam. Kíváncsian pillantott rám, de nem kérdezett semmit. Egy pillanatig csöndben voltam, azon gondolkoztam, helyesen teszem-e amire készülök, de miután Matt arcát láttam magam előtt, miután rátaláltunk az erdőben, magabiztosan néztem rá.  

- Szeretném, ha kivennéd a chipet – feleltem, és kihúztam magam ültömben. – Szeretnék segíteni nektek, küzdeni az oldalatokon, és instrukciókat adni a gyakorlások során. Tudnék segíteni, felkészíteni titeket. Jó harcos vagyok – mondtam még, és azon kaptam magam, szinte győzködni kezdtem. 

Egy kicsit meglepettnek tűnt, de kordában tartotta az érzéseit, és egy pillanattal később már szoborszerűen ült előttem, szakmai szemekkel vizslatott.

A következő pár óra vizsgálatokkal telt. Eleinte nehezemre esett felfeküdni a vizsgáló asztalra, rossz érzésekkel fogott el, és hevesen vettem a levegőt. Majdhogynem azt vártam, mikor fordul felém, és kötöz oda az ágyhoz, hogy kísérleteket végezzen rajtam. Próbáltam úrrá lenni a félelmemen, nem akartam, hogy lássa rajtam, mennyire rettegek ettől az egésztől. Ő csak kedvesen mosolygott rám, és mindig elmondta, hogy mire készül, vagy mit is csinál abban a pillanatban. Nem igazán tudtam figyelni rá, a hangja mindenesetre megnyugtatott, de a vége fele azért már kezdtem dühbe gurulni. Elegem volt a vizsgálatokból, a tűszurkálásokból és minden másból is. Minden esetre megérezhette a türelmetlenségem, vagy épp befejezhette, mert barátságosan megpaskolta a karomat, nem igazán tudtam eldönteni.

- Végeztünk – mondta kedvesem, és mintha hirtelenjében ez lett volna a leggyönyörűbb szó az egész Univerzumban. – Még várnunk kell a tesztek eredményére, de… – Nem igazán értettem, hogy mit mond, a figyelmem elterelődött, csakis egy gondolat körül forgolódtak, ami egy kis rémülettel fogott el. Kit hülyítek? Befostam a rémülettől.

- Ugye… ugye nem kell levágni a hajam? Mármint bele borotválni? – kérdeztem, és hangom egészen suttogássá halkult.

A konyhába lopakodtam, halkan lépkedtem a lépcsőn, és megkönnyebbültem, hogy senkit sem láttam a nappaliban. Kinyitottam a hűtőt, kivettem a tejet, és megcsóváltam a fejem.

- Mit keresel itt? – kérdeztem egy nagy sóhaj kíséretében, és Emmett felé fordultam.

- Szerintem kopaszon is szexi lennél – mondta röhögve, ahogy besétált a konyhába és a falnak támaszkodott. – Bár a homlokod úgy természetellenesen nagy lenne, és kiadná az ovális fejformád alakját. Nem tudom megmondani miért, de ha lehunyom a szemem, Frankensteinként látlak a szemem előtt – mondta halálos komolysággal, én pedig legszívesebben behúztam volna neki egy jó nagyot. –  Te lehetsz Frankenstein lánya. Komolyan, szinte magam előtt látlak. Ugyanolyan a fejformátok, a homlokotok, csak te kicsit szebb kiadás vagy.

- Hogy te mekkora egy tuskó vagy – feleltem neki felháborodottan, de a végén már nem tudtam elrejteni a vigyoromat. Ez a srác teljesen őrült! A vállába bokszoltam, de kivételesen nem vágtam vissza semmilyen epés megjegyzéssel.

- Csak hogy tudd, ezt inkább nem kommentálom. De csak azért, mert majdnem megöltelek – néztem rá, és leolvadt a mosoly az arcáról. – Így kvittek vagyunk – mondtam még, és pár szelet kenyeret a tányéromra tettem. 

- Azt hiszed, hogy ilyen könnyen végeztél volna velem? – közelebb lépett, és felült a pultra, közvetlenül mellém. A jobb oldali fiókból kirántottam egy kést, és negédesen rámosolyogtam.

- Azt bizony – mondtam még mosolyogva, de közel sem éreztem magam boldognak.

- Kislány, akkor még nem tudod, hogy mi mindenre vagyok képes. Te még nem láttad, hogy ezek a karok mire képesek – felelte, és büszkén befeszítette azokat. Az izmai megfeszültek, és egy pillanatra azt hittem, a póló szét is fog szakadni, de szerencsémre, vagy szerencsétlenségemre semmi ilyen nem történt. El kellett ismernem, hogy lenyűgöző látvány volt, erővel kellett elfordítanom a fejemet, és ujjaimat szorosan a kés markolatára helyeztem, nehogy megtapizzam azokat a híres nevezetes karokat, mert aztán végképp nem tudnék parancsolni a kezeimnek. 

- Jó-jó, de azért nehogy elszállj magadtól. – Fölösleges lett volna tagadnom, hogy nem volt rám hatással, hiszen egy rövid pillanatra a lélegzetem is elakadt. – Ide adnád a Nutellát, kérlek? – kérdeztem inkább, mint egy terelésként, ő pedig tanácstalanul pillantott rám. – Mi van? Csak azt ne mond, hogy nem tudod mi az – néztem rá hitetlenkedve, és úgy éreztem most, hogy Emmett tényleg az őskorból jött. A testfelépítésével el is tudnám képzelni őt valami bugyuta, lebutított Flintstones stílusban. Állatbőr fedi a testét, a lándzsát szorosan tartja a markában, és a földre dobja az elejtett zsákmányt. Itt a kaja, asszony – mondaná, és magamban felnevettem, hangosan.

- „Vilma, éhezem! Adsz kaját, mit számba tehet két kezem?” – röhögtem még mindig, de látszólag ő nem értette. Nem is bántam túlzottan.

- Mi az? – kapta felém a fejét, és kissé megbántottam figyelt.

- Semmi, semmi – feleltem, és levegőért kapkodtam. – Csak eszembe jutott valami, de nem fontos.

- Csak hogy tudd, tudom mi az a Nutella, csak azt nem, hogy hol találhatom. – Beharaptam az ajkamba, és a kamra felé intettem. Attól hogy ismerte, még nem változtatott a lényegen. 

- Ne butáskodj már, Frédi – mondtam, és a fejemet ingattam. – Hol máshol lehetne, ha nem a kamrában?

Emmettnek leesett miről hadoválok összevissza, ez pedig egyenes út volt ahhoz, hogy egész nap egymást szívassuk. 

A többiek is visszaértek, mint később kiderült, vadászat után edzeni mentek a farkasokkal. Eljöttek ide, még a falka is, és Carlisle tájékoztatta őket, hogyha minden jól megy, holnap már plusz egy fővel gyakorolhatnak. Kényelmetlenül mocorogtam a székemben, a tekintetük szinte lyukat égetett a bőrömbe, próbáltam bármerre nézni, csak rájuk nem. 

- Szóval kiveszik a chiped? – kérdezte egy kicsivel később Paul, és leült velem szembe az asztal túl oldalán.

- Ja – feleltem unottan, bár közel sem voltam az. Izgultam a műtét miatt, mert az is benne lehet a pakliban, hogy a dolgok nem úgy sülnek el, ahogy szeretnénk.

- Minden rendben lesz – felelte, és megfogta a kezem. Kérdőn pillantottam rá, de a szemem sarkából láttam, hogy Emmett feszülten bámul minket.

- Tudom – mondtam lazán, de nem sikerült átvernem.

- Ismerem már ezt az arckifejezést, engem nem tudsz átverni. Azt hiszed, nem láttalak minden nap, ahogy az ablakokat figyeled, jól becsuktad-e? Féltél, és egy kicsit most is. De nem kell, én mindentől megvédelek, és örökké veled leszek. Anno megígértem, hogy vigyázni fogok rád, és tartom a szavam. Nem vagyunk már együtt, de sokat jelentesz nekem – mondta, és halványan elmosolyodtam. Nem mondtam semmit, csak megszorítottam a kezét, mielőtt kihúztam volna az enyémet. Nem védhet meg mindentől, és nem is várom el tőle. 

- Köszönöm – feleltem mégis halkan, de nem bírtam tovább ott maradni. Felálltam, és a nappaliba sétáltattam. Fájt arra gondolnom, hogy ennyire kiismert engem valaki. Nyitott könyvnek éreztem magam abban a pillanatban, és ezt utáltam.

Jasper folyton a nyomban volt a nap további részében, azon volt, hogy lenyugtasson. Mit ne mondjak, tényleg izgultam. Megbíztam bennük, Carlisleban és Edwardban, mégis bennem volt a félsz. Lényem egy része azt suttogta, senkiben sem bízhatok. De már nem hátrálhattam meg. Az utolsó pillanatok előtt megálltam Matt ajtaja előtt, és tenyeremet az ajtóra helyeztem. Egyenletesen szuszogott, fent volt, de nem akartam bemenni. Nem akartam elmondani neki, hogy hamarosan megműtenek. Nem akartam, hogy tudja, így hátat fordítottam, és felmentem az emeletre. Grimaszt vágtam, amikor az ágyon megpillantottam azt a béna hálóruha szerűséget, amit mindenkinek hordania kell a korházakban. Idétlenül, remegő újakkal próbáltam megkötni, végül leültem az ágyra, és csak vártam. Hatalmasat dobbant a szívem, amikor kopogtattak az ajtón, de sikerült átvenni a testem felett az irányítást és lenyugtatni magam. A levegőbe szagoltam, és megéreztem Emmett illatát. 

- Gyere – szóltam ki halkan, és szorosabbra húztam magam körül a hálóinget. Úgy éreztem, ha talán nem is ő Szupermen, de valahogy mégis átlát a vékony anyagon a szuper látásával. Sosem voltam szégyenlős, az átváltozás hozzászoktatott, majdhogynem természetesnek vettem az egészet, most mégis kényelmetlenül éreztem magam.

- Izgulsz? – kérdezte, és tétován megállt az ajtóban.

Nagyot szusszantottam, végül úgy döntöttem, felesleges hazudnom. A szívverésem mindent elárul. – Igen. De a jó hír az, hogy nem leszek kopasz és még csak nem is kell belenyírni a hajamba – mondtam mosolyogva, és a hajamat ide-oda csapkodtam. 

Felnevetett, és közelebb lépkedett. Arrébb csusszantam, hogy le tudjon ülni mellém. Nem tudom miért tettem, de a fejemet a vállára hajtottam. Valahogy megnyugtatott az illata, és hogy itt volt. Talán azért, mert biztonságot sugároz minden egyes porcikája. A nagy mackó külsőnek azért előnyei is vannak.

- Örülnék, ha nem mondanátok semmit Mattnek, jó? Még nem szeretném, ha tudna róla – magyarázkodtam, és felpillantottam rá. Bólintott, mire megkönnyebbültem sóhajtottam fel. Holnap beavatom, hogy segítek nekik, és részt veszek a csatában. Éppen elég sokkoló hír lesz az számára, nem kell, hogy a műtétről is tudjon. Szerette volna, hogy megkérjem a dokit, hogy segítsen, többször mondta már, és biztos vagyok abban, örülne neki, ugyanakkor féltene is, hiszen meg van az esélye, hogy a dolgok balul sülnek el, és az az izé mondjuk felrobban. Mit ne mondjak, ezt aztán én sem szerettem volna… Pihenésre volt szüksége, nem hiányzik neki, hogy még miattam is aggódjon.

- Mennyi ideig fog tartani a műtét? – kérdeztem, mert rájöttem, nem figyeltem eléggé Carlislere, amikor engem avatott bele a dolgokba.

- Ha minden rendben megy, egy óra lesz az egész.

- Egy óra – ismételtem, és kinéztem az ablakon. Esett az eső, tökéletesen illett a hangulatomhoz, az lett volna a meglepő, ha hét ágra sütne a nap. – Az nem olyan sok.

- Persze, hogy nem az – mondta mosolyogva, és beletörődötten nagyot szusszantottam. Hallottam, hogy Carlisle és Edward a részleteket egyeztetik, a torkomban dobogott a szívem. – Itt leszek, amikor felkelsz, rendben?

Meglepetten távolodtam el tőle, hogy jobban rálássak az arcára. Halványan mosolygott, a szemei pedig szinte vibráltak. Komolyan nézett rám, talán sosem láttam még ilyen komolynak, meglepő volt, és kicsit kétségbeejtő. Talán észlelhette, hogy min jár az eszem, mert hamarosan rám vigyorgott az egyik szörnyen gyerekes mosolyával, és nem bírta ki, hogy ne süssem el egy béna poént.

- Tudod, csak hogy a legszebb dolgot lásd, amikor felkelsz – folytatta, és hitetlenkedve csóváltam meg a fejem, miközben hangosan nevettem. Ez igazán ráillet, lefogadtam volna, hogy az egész világon csak ő képes ilyen ostobaságokat összehordani.

- A legszebb dolgot? – kérdeztem vissza hitetlenkedve, és feljebb tornáztam magam az ágyon. 

- Kétség sem fér hozzá – kezdett bele szokatlan magas hangon, és a szemöldökét húzogatta. Valahogy Joey Tribbiani jutott róla eszembe, a híres sorozatból, de inkább nem említettem meg neki ezt a hasonlóságot.

- Aha, persze, ez nem vitás – hagytam rá, miközben még mindig kiguvadt szemekkel néztem őt. Rá kellett jönnöm, hogy annyira különbözőek voltunk, és mégis sok mindenben hasonlítottunk egymásra. Tűz és víz. – Lefogadom, hogy az egódtól semmit sem látsz – mormogtam az orrom alatt, és meglepetten hőköltem hátra, amikor vámpír sebességgel felpattant mellőlem. Összehúzott szemekkel nézett engem, félrebillentett fejjel figyelt, és hirtelenjében a szám is kiszáradt.

- Mi az? – kérdeztem, és automatikusan lenéztem, majd vissza, amikor meggyőződtem, nem csúszott félre a hálóingem, és mindenem a helyén van. Követtem a példáját, és én is felálltam, valahogy kellemetlennek találtam, ahogy lepillantott rám, olyan kicsinek és törékenynek tűntem. Így hát kihúztam magam, és épp egy ellenséges vigyort erőltettem volna az arcomra, amikor közelebb lépet, és a levegő is a mellkasomba szorult. Tudtam mi jön, mégis képtelen voltam elképzelni hogyan lehetséges ez, még csak sosem jutott eszembe komolyan, hogy Emmettel milyen lehetne csókolózni, vagy bármi mást tenni. Úgy értem, irtó dögös – mint bármelyik másik Cullen, igen, még Carlisle is, bármennyire kellemetlen ilyenre gondolni –, jó fej és kedves is a maga módján, ne is említsem a tökéletes testét, amit már közelről is alkalmam volt megtapasztalni, de egészen idáig úgy gondoltam, nem igazán az esetem. Vagyis, hogy a fáradozás is felesleges, nem is gondoltam bele komolyan, és ahogy lassan felém lépkedett, s a kezét a derekamra tette, hirtelen minden gondolat kiszállt a fejemből, a gondolataim folyós masszává váltak. Az érzékszerveim csak rá fókuszáltak, csak őt láttam magam előtt, az ő illatát éreztem, és az érintését a bőrömön, ami perzselt, bármennyire is ellentmondásos ez a hideg bőre gondolatával. Sosem jutott eszembe milyen lenne vele, és amikor felém közeledett, csak ez járt a fejemben, nem tudtam másra gondolni. Egyre hevesebben vettem a levegőt, ahogy közelebb hajolt, ami egy kicsit idegesített is, de nem tudtam másra gondolni, csak érezni akartam az ajkát az enyémeken. Úgy éreztem, menten felrobbanok, amikor a száját az enyémre nyomta, és nyelvével óvatosan simított végig a felső, majd az alsó ajkamon. Nem kérettem sokáig magam, ajkaim szétnyíltak, és utat engedtek nyelvének, amely lágyan kóstolgatta az enyémet. Lényem egy apró része azt hajtogatta, túl régóta vártam már erre, ez a gondolat egyre csak erősödött bennem, így elmélyítettem a csókunkat, és kezeimet a hajába túrtam. Eszméletlenül jó érzés volt, végre teljesnek éreztem magam, olyan boldogság járt át, amiről álmodni sem mertem volna. Mintha egy hívő személyesen, magával Istennel találkozott volna. Kicsit merész hasonlat, és nem is pontos, de úgy éreztem akkor, Emmett az én védőangyalom, én pedig a menyben vagyok, vagy száz méterrel a felhők fölött. Ujjai a derekamról lassan vándoroltak el, az egyiket a nyakamra helyezte, a másikkal végig simított a gerincem mentén, a csupasz bőrömön, borzongást váltva ki belőlem. Nem is Emmett lett volna, ha kezei nem kalandoznak el. Ez volt az első csókunk, ami mi tagadás, szenvedélyesre sikeredett, de nem húzódtam el a kutakodó érintése elől, nem éreztem helytelennek. Egészen az ágyig hátráltam, lábaim már nem bírták volna sokáig, kocsonyás volt, gyenge, ő pedig szorgosan követett, megemelt a csípőmnél fogva, és felültetett oda. Belenyögtem a csókunkba, amikor a lábaimat a dereka köré kulcsoltam és magamhoz húztam őt. Éreztem mennyire kíván, ami elégedettséggel töltött el, ugyanakkor kínzó fájdalommal is. Akartam őt, az egész testem lüktetett, úgy éreztem felrobbanok. Ujjaival belemart a hátamba, és mély morgás tört fel belőle, ami még inkább lázba hozott. Őrült voltam, hogy farkas létemre ez is begerjesztett, de nem tehettem róla, nem voltam ura önmagamnak.

Ujjaimat az övébe akasztottam, és bár reménytelennek tűnt, még közelebb vontam magamhoz, kihúztam az ingét a nadrágjából, és végig simítottam alatta a hasfalán. Kezeim automatikusan indultak meg a mellkasa felé és a nyakát kezdtem el csókolgatni. Csodálatos érzés volt az ujjaim alatt érezni a tökéletes kockákat, és elégedettséggel töltött el minden egyes rezdülése. Magamban már átkoztam magam, amiért nem tettem meg soha az első lépést. Egyre csak az járt a fejemben, miért vártam ennyi ideig, hogy megízleljem az ajkait.

- Uh, cicám, ezt nem kéne – mondta vigyorogva, amikor kezeim kínzóan lassan haladtak lefelé, ujjait a csuklóm köré szorította. Éreztem, hogy nehezére esik kimondani, a hangja szokatlanul mély volt, az éjsötét tekintet teljesen rabul ejtett. 

Mély levegőt vettem, és fejemet a hasára hajtottam, miközben a hátán simítottam végig. Nem engedtem a lábaim szorításán, jó volt a közelemben érezni, bármennyire is lüktetett az ágyékom őt követelve. Kellett egy pillanat, hogy kitisztuljon a fejem, és uralkodjak magamon, bár sosem az önuralmamról voltam híres, mégis megembereltem magam, és méltóságteljesen a ruhámat igazgattam. 

Kezdtem zavarba jönni, hogy mit is műveltem az imént. Nem Emmett miatt éreztem magam így, sokkal inkább a családja többi tagja okozott fejtörést és aggodalmat. Mindent tökéletesen hallottak és éreztek, én pedig nem tudtam őket elkerülni. Carlisle – az édesapja pillanatokon belül itt lesz, hogy megműtsön. Ez aztán a kínos!

Emmett elmosolyodott, miket is beszélek, vigyorgott, talán a fejét is körbeérte, és lágy csókot nyomott az ajkamra. – Ne izgulj miattuk, hidd el, ebben a családban semmi sem ciki – mondta, és kilépett az ajtón.

Nem sikerült megnyugtatnia, az arcom paradicsom vörös lehetett, ahogy beléptek az ajtón, pedig sosem voltam az a pirulós fajta. Próbáltam természetesen viselkedni, és kerülni a tekintetüket. Nem mondtak semmit, egymás közt beszélgettek, és Edward mosolyogva fogta meg az ujjaimat, hogy megszorítva azokat bíztasson, és meggyőzzön, nem volt ez ám olyan ciki, mint amilyennek éreztem. Őt figyeltem, miközben Carlisle rám rakta a maszkot, de a fény mindent elvakított, a farkas szemeimnek még elviselhetetlenebb volt. Semmit sem láttam, de a hangját tisztán hallottam, ahogy számolt, tudtam, hogy hamarosan elalszok, immáron félelmek nélkül. Mindent vagy semmit – gondoltam, miközben Emmett mosolygós arca kúszott az elmémbe, aztán nem tudtam parancsolni a fáradtságnak, elnyelt a sötétség.

4 megjegyzés:

Névtelen írta...

Szia Monya!!!
Nagyon örülök, hogy Natalie végül belement a műtétbe. Remélem minden rendben fog menni. És arról nem is beszélve, hogy hihetetlenül boldog vagyok, hogy Nat és Emmett ilyen szenvedélyes csókban forrtak össze. Most madarat lehetne velem fogatni olyan boldog vagyok. Köszönöm neked :D
Már csak 2 fejezet :( az nem jóóó :( de egyszer mindennek vége szakad....sajnos :(
Nagyon tetszett ez a rész is és biztos vagyok benne, hogy a következő 2 is nagyon fog tetszeni. Már nagyon várom.
Puszi Réka :D

Névtelen írta...

Szia Monya! Bocs, hogy csak most írok, de le voltam maradva két fejezettel...(azt hittem olvastam már a frisset...)
De örülök, hogy bepótoltam. Nagyon tetszett. Emmett... ahw. Nagyon szeretem. (♥) Olyan arynos, az a nagy mackó :P Jó hogy végre összejöttek Nathalieval. Kíváncsi vagyok már, mit hozol a következő részben. (Mi lesz a műtéttel, stb. :) ) Siess... xx Adri

Monya írta...

Szia, Réka!

Feltettem a következő fejezetet, és ha abból nem is derül ki minden a műtét utáni pillanatokról, az utolsóban ki fog... :)
Háhá, ennek nagyon örülök! :) Ami azt illeti, én is örülök neki, már nagyon-nagyon régóta vártam rá, és jól esett összehozni őket. :) Boldog vagyok, hogy neked is örömöt szereztem ezzel. :)

Puszi

Monya írta...

Sziaa! :)

Nem baj, egyáltalán nem haragszom, sőt, kifejezetten örülök, hogy írtál!! :) Köszönöm!
Boldog vagyok, hogy neked is tetszett a fejezet, és hogy nem bánod, hogy végül Emmettel hoztam össze Natalie-t. :D
A frisst feltettem, az utolsó fejezet pedig a terveim szerint hétvégén fel is kerül...

Puszi

Megjegyzés küldése